A mások megkínzásáról - Élet és Irodalom

LINK AZ EREDETIHEZ

SUSAN SONTAG

A mások megkínzásáról

A fényképeknek régóta - de legalábbis hat évtizede - részük van abban, hogyan ítéljük meg a fobb konfliktusokat, és hogyan emlékszünk rájuk. Az emlékezet múzeuma mostanra jórészt vizuális tár lett. A fotók erejével nem lehet szembeszállni; meghatározzák, hogy mit is tudunk felidézni az eseményekbol. És immár valószínu, hogy azzal a romlott háborúval, amelyet az Egyesült Államok tavaly megelozésképpen indított Irak ellen, az emberek szerte a világon legfoképpen azokat a felvételeket társítják majd, amelyek Szaddám Huszein leghírhedtebb börtönében, Abu Ghraibban készültek az iraki foglyok megkínzásáról.
A Bush-kormányzat és védelmezoi mindeddig foként arra törekedtek, hogy határt szabjanak a PR-katasztrófának - a fotók elterjedésének -, nem pedig arra, hogy szembenézzenek azokkal az összetett vezetési és politikai buncselekményekkel, amelyekre a képek fényt derítenek. Eloször is a valóságot áttolták magukra a képekre. A kormányzat elso reagálása az a bejelentés volt, hogy az elnököt megdöbbentették és undorral töltötték el a képek - mintha az ábrázolások lennének bunösek és rémületesek, nem pedig az, amit ábrázolnak. Kerülték továbbá a "kínzás" szót. Meglehet, a foglyok "bántalmazás", végso soron talán "megaláztatás" tárgyai voltak - a kormányzat ennyit volt hajlandó beismerni. "Az a benyomásom, hogy a vádak mostanáig bántalmazásról szólnak, márpedig az, véleményem szerint, szigorú értelemben más, mint a kínzás" - nyilatkozta Donald Rumsfeld védelmi miniszter egy sajtókonferencián. - Éppen ezért nem foglalkozom a "kínzás" szóval."
A szavak változtatnak, a szavak hozzáadnak, a szavak elvonnak. Amikor tíz esztendeje néhány hét leforgása alatt több mint 800 ezer ruandai tutszit mészároltak le hutu szomszédaik, az amerikai kormány roppant igyekezettel kerülte a "népirtás" szót, és éppen ez árulkodott arról, hogy nem óhajt tenni semmit. Az, hogy nem hajlandók kínzásnak nevezni az Abu Ghraibban - és más iraki börtönökben és Afganisztánban és a guantánamói "Camp X-Ray"-ben - történteket, pontosan annyira felháborító, mint az, hogy nem nevezték nevén a ruandai népirtást. Íme a kínzás definíciója a nemzetközi jogban és azokban a konvenciókban, amelyeket az Egyesült Államok is aláírt: "minden olyan cselekmény, amellyel [...] szándékosan éles testi vagy lelki fájdalmat vagy szenvedést okoz valamely személynek abból a célból, hogy tole vagy harmadik személytol értesüléseket vagy vallomást csikarjanak ki". (A meghatározás a kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés elleni 1984-es nyilatkozatból való. Többé-kevésbé ugyanilyen megfogalmazásban szerepel a korábbi szokásjogban és szerzodésekben - az 1949-ben elfogadott négy genfi konvenció közös 3. cikkelye óta -, valamint sok újabb keletu nemzetközi emberjogi megállapodásban, például a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányában vagy az európai, az afrikai és az Amerika-közi emberjogi konvencióban.) Az 1984-es egyezmény kereken kimondja: "Semmiféle kivételes körülményre, sem hadiállapotra, sem háborús fenyegetésre, sem belso politikai bizonytalanságra vagy más közéleti veszélyhelyzetre nem lehet hivatkozni a kínzás igazolásául." És a kínzásról szóló valamennyi egyezmény külön kitér arra, hogy a kínzásba beletartozik az áldozat megalázására irányuló bánásmód is, például ha a foglyot meztelenre vetkoztetik, s úgy hagyják a cellában vagy a börtönfolyosón.
Bármilyen intézkedéssel igyekszik is a kormányzat mérsékelni a kárt, amely az Abu Ghraibban és másutt zajló fogolykínzás leleplezodésébol fakad - legyen az civil vagy katonai bírósági tárgyalás, leszerelés fegyelmi büntetéssel, magas rangú katonák és miniszteriális felelosök lemondása, tetemes kárpótlás az áldozatoknak -, a "kínzás" továbbra is tiltott szó marad. Annak elismerése, hogy amerikaiak megkínozzák foglyaikat, ellentmond mindennek, amit ez a kormányzat a nyilvánossággal szeretne elhitetni az amerikai szándékok erényes voltáról és az amerikai értékek egyetemességérol. Márpedig ez volt annak az állításnak a megfellebbezhetetlen, diadalittas igazolása, hogy Amerikának - érdekei s biztonsága védelmében - joga van az unilaterális cselekvéshez a világ színpadán.

*

Bár az elnök, miután Amerika hírnévromlása mindenütt a világon egyre súlyosbodott és terjedt, végül kénytelen volt szájára venni a "sorry" szót, a sajnálat fo tárgya a jelek szerint az volt, hogy csorba esett Amerikának az erkölcsi felsobbrenduségre támasztott igényén, illetve ama hegemonisztikus célján, hogy elhozza a "szabadságot és demokráciát" a sötétségben tévelygo Közel-Keletnek. Igen, mondta Mr. Bush május 6-án, amikor ott állt II. Abdullah jordániai király mellett, "sajnálatomat fejezem ki az iraki foglyok által elszenvedett megaláztatás és a családjukat ért megaláztatás miatt." De - folytatta - "ugyanennyire sajnálom azt, hogy akik e képeket látták, nem értették meg Amerika igazi természetét és lényegét".
Akik valamelyest jogosnak tartották azt a háborút, amely a modern kor egyik szörnyeteg zsarnokát megdöntötte, most bizonyára úgy érzik: "nem fair" az a kijelentés, hogy ezek a képek foglalják össze az amerikaiak iraki ténykedését. A háború, a megszállás szükségképpen a cselekedetek hatalmas, kusza szövedéke. Miért reprezentatív az egyik cselekedet, és a másik miért nem? A kérdés azonban nem az, hogy a kínzás vajon csak néhány egyén muve (és nem "mindenkié") - minden cselekedetet egyének hajtanak végre -, hanem az, hogy szisztematikus volt-e. Volt-e rá felhatalmazás? Volt-e jóváhagyás? A válasz - minden esetben: igen. Nem az a lényeg, hogy vajon az amerikaiak többsége vagy kisebbsége hajt-e végre ilyen aktusokat, hanem az, hogy a mostani kormányzat politikájának jellege és a végrehajtására mozgósított hierarchiák valószínuvé teszik-e az ilyen cselekményeket.

*

Ebbol a szemszögbol nézve a fényképek mi vagyunk. Leképezik azt a politikát, amely erre a kormányzatra jellemzo, és a gyarmati uralom alapveto züllöttségét. A belgák Kongóban, a franciák Algériában ugyanilyen atrocitásokat követtek el, kínozták és szexuálisan megalázták a megvetett, ellenszegülo bennszülötteket. Számítsuk hozzá az általános romlottságot, Irak amerikai urainak elképeszto, majdnem tökéletes felkészületlenségét, képtelenségét arra, hogy megbirkózzanak az ország bonyolult valóságával annak "felszabadítása" - értsd: meghódítása - után. És adjuk hozzá a Bush-kormányzat mindenre ráhúzható doktrínáját, nevezetesen azt, hogy az Egyesült Államok véget nem éro háborút indított (a "terrorizmus" nevu próteuszi ellenséggel szemben), és akiket ebben a háborúban foglyul ejt, azok, ha az elnök úgy dönt, "törvénytelen harcosok" - ezt az irányelvet Donald Rumsfeld már 2002 januárjában megfogalmazta -, tehát "szigorúan véve", hogy Rumsfeldet idézzük, "nem rendelkeznek semmiféle joggal", amelyre a genfi konvenció kiterjedne. Íme, a tökéletes recept mindarra a kegyetlenkedésre és bunre, amit a vád nélkül, jogsegély esélye nélkül bebörtönzött emberek ezreivel szemben követtek el a 2001. szeptember 11-i támadás óta felállított, amerikai irányítású börtönökben.
Akkor hát nem is magukról a fényképekrol kellene igazából beszélnünk, hanem arról, amit elénk tárnak: hogy mi történt a "gyanúsítottakkal" amerikai orizetben? Nem: a fotókról elénk tuno iszonyat nem választható el annak a ténynek az iszonyatától, hogy ezek a fotók elkészülhettek - hogy az elkövetok kárörvendo pózban szabályszeruen modellt állnak védtelen foglyaik fölött. A második világháborúban a német katonák készítettek ugyan fényképeket a Lengyel- vagy Oroszországban elkövetett atrocitásokról, de rendkívül ritka az olyan fölvétel, ahol a hóhérok áldozataik között mutatkoznak - ez derül ki egy nemrég megjelent mubol, Janina Struk Photographing the Holocaust címu könyvébol. Talán egyvalami fogható ahhoz, amit ezek a képek megmutatnak: a lincselések fekete áldozatainak az 1880-as és 1930-as évekbol fennmaradt fotográfiái, melyeken kisvárosi amerikaiak vigyorognak fekete férfiak vagy nok fákról lecsüngo, meztelen, megcsonkított holttestei körül. A lincstablók valójában szuvenírek voltak, olyan közös cselekedetekre emlékeztettek, amelyeknek tökéletes jogosságáról a résztvevok szentül meg voltak gyozodve. Ilyenek az Abu Ghraibban fölvett fotók is.
Ha van különbség, az a fotografikus cselekvés mindenütt jelenvalósága. A lincselései képei, jellegüket tekintve, még vizuális trófeák voltak - a fényképezo azért kapta le oket, hogy összegyujtse, albumokban orizze, levelezolappá alakítsa; mutogassa. Az Abu Ghraib-i képek a képhasználat átalakulásáról tanúskodnak - nem annyira megorzendo tárgyak, hanem inkább terjesztésre való, körözheto üzenetek. A katonák túlnyomó többségének van digitális kamerája. A háború fényképezése valaha a fotóriporterek szakterülete volt, ma a katonák mind fotográfusok - megörökítik a háborút, azt, amit élveznek benne, amit festoinek találnak, a kegyetlenkedéseiket - és csereberélik a képeket egymás közt, és e-mailen szerteküldözgetik a földgolyón.
Egyre több olyan fölvétel létezik, amelyet az emberek maguk készítenek viselt dolgaikról. Az Andy Warhol-féle eszmény, a valóságos eseményekrol valós idoben forgatott film ma már milliónyi webcast - napról napra közvetített, egyéni internetes valóságshow - normája lett, legalábbis - vagy foleg - Amerikában. Lám csak, itt vagyok én - ahogy felébredek, ásítok, nyújtózkodom, fogat mosok, reggelit készítek, iskolába viszem a gyerekeket. Az emberek megörökítik életük minden elemét, fájlokban tárolják, küldözgetik oket. A családi élet együtt jár a családi élet megörökítésével - még olyankor is, vagy foképp olyankor, ha a család válságban van, ha szégyenletes helyzetbe kerül. Andrew Jarecki Capturing the Friedmans (2003) címu dokumentumfilmjéhez, amely egy pedofilügybe keveredett Long Island-i családról szól, alighanem az szolgáltatta a legizgalmasabb anyagokat, hogy a családtagok hosszú éveken át lelkesen és szüntelenül videózták egymás monológjait és párbeszédeit.
Egyre több ember kap a lehetoségen, hogy erotikus életét digitális fotón és videón rögzítse. És a kínzás talán vonzóbb téma, ha szexuális összetevoje van. Miközben újabb és újabb Abu Ghraib-i fotók kerülnek a nyilvánosság elé, sokat elárul, hogy a kínzások képei pornográf képvilággal szövodnek össze: amerikai katonák szeretkeznek egymással, közösülnek iraki rabokkal, kényszerítik a rabokat egymás közti nemi aktusra vagy annak szimulálására. Olyannyira, hogy a legtöbb kínzásfotón felfedezheto valamilyen szexuális motívum. (Egy - ma már kanonikus - kivétellel: ez pedig a ládára állított csuklyás férfi fotója a testébol szétágazó drótokkal, akinek vélhetoen azt mondták, hogy áramütést kap, ha leesik.) Azokról a foglyokról azonban, akiket hosszú órákra fájdalmas pozícióba kötöztek, vagy arra kényszerítettek, hogy kinyújtott karral álljanak, viszonylag kevés képet láthatunk. Nem kétséges, hogy kínzásról van szó: elég látni a rémületet az áldozatok arcán. De a képek legtöbbje a kínzás és a pornográfia szélesebb összefonódásának jegyében készült; a meztelen férfit pórázon vezeto fiatal no nem egyéb, mint klasszikus dominatrix-képmás. És nem tudni, vajon az Abu Ghraib-i rabokra kimért szexuális kínzásokat nem az interneten megtalálható szexképek irdatlan - és megannyi hétköznapi ember webcastjaiban utánzott - repertoárja inspirálta-e.

*

Élni annyi, mint lefényképezve lenni, megörökíteni saját életünket, tehát úgy élni az életet, hogy nem - vagy hallgatólagosan nem - veszünk tudomást a kamera szüntelen figyelo tekintetérol. Vagy pedig pózba vágni magunkat az objektív elott. Cselekedni annyi, mint részesedni a rögzített képek közösségébol. Az éremnek csak egyik oldala, hogy a látványban kifejezodik a védtelen, megkötözött, meztelen áldozatok kínzása miatti elégtétel. A másik a lefotóztatás nyomán érzett elemi elégtétel kifejezodése; a lefotózott ember nem egyenes, merev tekintettel bámul a lencsébe (mint régen), hanem öröm sugárzik az arcáról. Az eseményeket részben arra szánják, hogy lefotózzák oket. A vigyor: a kamerának szóló vigyor. Valami hiányozna a teljességbol, ha a meztelen férfiak egymásra halmozása után nem lehetne fölvételt készíteni róluk.
Ha elnézzük ezeket a képeket, azt kérdezzük magunktól: hogyan lehet vigyorogni egy másik ember szenvedése és megaláztatása láttán? Õrzokutyákat uszítani a rettego, meztelen foglyok nemi szervére és lábára? Megeroszakolni a foglyokat és fajtalankodni velük? Arra kényszeríteni a megláncolt, csuklyával borított feju rabokat, hogy maszturbáljanak vagy nemi aktust folytassanak egymással? És naivan cseng fülünkben a kérdés, mert a válasz egészen nyilvánvaló: az emberek mindezt készek elkövetni más emberekkel. A nemi eroszak és a nemi szervekre mért fájdalom a kínzás leggyakoribb fajtái közé tartozik. Nem csak a náci koncentrációs táborokban és nem csak Abu Ghraibban volt így, amikor ott még Szaddám dirigált. Hanem amerikaiak is elkövették és elkövetik bármikor, ha azt mondják vagy azt sugallják nekik, hogy azok, akik fölött abszolút hatalmuk van, rászolgáltak a rossz bánásmódra, a megaláztatásra, a kínzásra. Megteszik mindezt akkor, ha azt a meggyozodést sulykolják beléjük, hogy a megkínzott emberek alacsonyabb rendu, megvetésre méltó fajhoz vagy valláshoz tartoznak. Mert a képek jelentése nemcsak annyi, hogy mindezeket a cselekményeket elkövették, hanem az is: az elkövetoknek sejtelmük sem volt róla, hogy bármi baj lenne a képen ábrázoltakkal. Ami még szörnyubb: minthogy a képeket terjesztésre szánták, arra, hogy minél többen lássák oket - cselekedeteiket meroben élvezték. És, sajnos, az élvezet effajta értelmezése - ellentétben azzal, amit Mr. Bush állít a világnak - mindinkább "Amerika igazi természetének és lényegének" a része.
Nehéz felmérni, milyen ütemben terjed a brutalitás elfogadása az amerikai életben, de a jelei mindenütt föllelhetok, kezdve a fiúk fo szórakozásával, a gyilkolászós videojátékokkal - késlekedhet-e sokáig a "Terroristák kihallgatása" címu videójáték? - az eroszakig, amely az ifjak vidám, bulizó kiruccanásain a csoportos rítusok nélkülözhetetlen kellékévé vált. A durva tortúrától, amelynek a kisdiákokat alávetik Amerika sok kertvárosi iskolájában - errol is szólt Richard Linklater filmje, a Tökéletlen idok (1993) - a foiskolákon, egyetemeken, sportegyesületekben elterjedt rituális csicskáztatásig, testi kegyetlenségig és szexuális megalázásig sok minden tanúsítja, hogy Amerika olyan országgá vált, ahol az eroszakfantáziák és az eroszak gyakorlata jó szórakozásnak, mulatságnak számítanak.
Ami régen mint pornográfia, mint a szélsoséges szadomazochista vágyak kiélése valósággal gettóba szorult - például Pasolini utolsó, már-már nézhetetlen filmjében, a Salòban (1975), amely a Mussolini-korszak végén, az észak-olaszországi fasiszta sündisznóállásban zajló kínzás-orgiákat festette le -, azt most az új, harcias, birodalmi Amerika apostolai vidám csínytevésnek, a fölös goz leeresztésének, egyszóval normálisnak tüntetik föl. A "meztelen férfiak felstószolása" olyan, mint egy diákegyesület duhaj tréfája - közölte egy betelefonáló Rush Limbaugh-val és a rádiómusorát hallgató húszmillió amerikaival. Felötlik a kérdés: vajon látta-e a betelefonáló a fényképeket? Végül is mindegy. Az éles szemu megfigyelés - vagy talán a fantázia - telibe talált. Ami ezek után még meg tudott botránkoztatni néhány amerikait, az nem volt egyéb, mint Limbaugh válasza: "Pontosan! - kiáltott fel. - Hajszálra ez a véleményem. Ez mit se különbözik a yale-i Koponyások beavatásától, és mi emiatt tesszük tönkre emberek életét, és ezért fogjuk hátráltatni a katonai erofeszítéseinket, és aztán elverjük rajtuk a port, csak mert kirúgtak a hámból." - "Rajtuk": az amerikai katonákon, a kínzókon. És Limbaugh így folytatta: "Tudja, ezekre az emberekre mindennap lonek. Olyan emberekrol beszélek, akik csak szórakoztak. Hallott már érzelmi kilazulásról?"
Alighanem szép számmal akadnak amerikaiak, akik szívesebben gondolják teljesen rendjén valónak más emberek megkínzását és megalázását - olyan emberekét, akik vélt vagy gyanított ellenségeinkként elvesztegették minden jogukat -, mintsem hogy elismerjék: az Egyesült Államok iraki vállalkozása ostoba, dilettáns és csaló. Ami a kínzást és a szexuális megalázást mint a szórakozás formáját illeti, nemigen hat semmi ez ellen a tendencia ellen most, amikor Amerika a legjobb úton van afelé, hogy kaszárnyaállammá váljék, ahol a patrióta meghatározása: olyan embere, aki feltétel nélkül tiszteletben tartja a fegyveres hatalmat és az állampolgárok maximális megfigyelésének szükségességét. "Shock and awe" - döbbenet és rémületkeltés, ezt ígérték katonáink azoknak az irakiaknak, akik amerikai felszabadítóiknak ellent mernek állni. És ezek a fotók döbbenetes, rémületes dologról számolnak be a világnak: a nemzetközi humanitárius konvenciók nyílt áthágásáról és megvetésérol. A katonák diadalmasan pózolnak az elkövetett atrocitások eloterében, és cimboráiknak, családjuknak küldik el a képeket. Vajon érdemes-e mindezen meglepodnünk? Olyan társadalomban élünk, ahol a magánélet korábban mindenáron rejtegetett titkai lármásan követelik, hogy valami tévémusorban mindenki elé táruljanak. Ezek a fotók éppúgy illusztrálják a szégyentelenség kultúráját, mint az arcátlan brutalitás iránti, fennen uralkodó csodálatot.
Az ember történelmi és morális érzékét sérti az a vélekedés, hogy a foglyok Abu Ghraibban leleplezett módszeres kínzására kello válasz lehet a "bocsánatkérés" vagy az "undor" és "viszolygás" megvallása az elnök és a védelmi miniszter részérol. A fogolykínzás nem aberráció, hanem annak világméretu harcban gondolkodó, "velünk vagy ellenünk"-ideológiának a logikus következménye, amellyel a Bush-kormányzat gyökeresen meg akarta változtatni az Egyesült Államok nemzetközi pozícióját, újraformálni sok intézményét, alkotmányos hagyományát. A Bush-kormányzat a háború, a vég nélküli háború kvázivallásos doktrínáját eroltette az országra - mert a "terrorellenes háború" sohasem érhet véget. Ami ebben az új, amerikai vezetésu fegyencbirodalomban zajlik, túltesz még a francia Ördög-sziget és a szovjet-orosz Gulag-rendszer hírhedt visszaélésein is, mert a franciák börtönszigetének esetében eleinte voltak tárgyalások és ítéletek, ami pedig az orosz láger-univerzumot illeti, mégiscsak volt valamiféle vád, és az ítélet meghatározott számú évre szólt. A vég nélküli háborúval azonban a vég nélküli bebörtönzést akarják igazolni - vád nélkül, a foglyok nevének nyilvánosságra hozatal nélkül, a családtagokkal vagy ügyvéddel való kapcsolattartás lehetosége nélkül, tárgyalás nélkül, ítélet nélkül. Az extralegális amerikai büntetobirodalomban "orizetesek" raboskodnak; a "fogoly", ez az újonnan divatjamúlttá lett kifejezés azt sugallná, hogy különféle jogaik lehetnének a nemzetközi jog és az összes civilizált ország törvényei szerint.
Ez a "globális terrorellenes háború" (Global War on Terror, GWOT) - melybe a Pentagon rendeletére éppen úgy beszuszakolták Afganisztán igazolható invázióját, mint a megnyerhetetlen iraki esztelenséget - szükségképpen oda vezet, hogy megfoszthatnak emberi mivoltától bárkit, akit a Bush-kormányzat lehetséges terroristának nyilvánít: az azonosítás folyamata általában titkos, vitatni pedig nem lehet.
Minthogy az iraki és afganisztáni börtönökben orzött emberek túlnyomó többsége ellen nincsen semmiféle vád - a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának jelentése szerint a foglyok hetven-kilencven százaléka semmi más bunt nem követett el, mint hogy rosszkor volt rossz helyen, és fennakadt a "gyanús személyeket" begyujto valamelyik razzia hálóján -, fogva tartásuk fo indoka a "kihallgatás". Hogy mirol hallgatják ki oket? Akármirol. Amit csak tudhatnak az orizetesek. Ha pedig a foglyok határozatlan ideig való orzésének a kihallgatás az elsorendu célja, akkor elkerülhetetlen a fizikai kényszerítés, a megalázás és a kínzás.
Ne feledjük: nem a "ketyego pokolgép"-forgatókönyvrol beszélünk, arról a rendkívül ritka helyzetrol, amelyre néha mint határesetre hivatkoznak, hogy igazolják a közelgo támadásról tudó foglyok kínzását. Nem, itt általános, nem specifikus adtagyujtésrol van szó, azt pedig az amerikai katonai és polgári adminisztrátorok rendelték el, hogy értesüléseket szerezzenek a gonosztevok ama rejtelmes birodalmáról, amelyrol az amerikaiak lényegében semmit nem tudnak, olyan országok területén, amelyeknek ügyeiben félelmetesen járatlanok: elvben bármilyen "értesülés" hasznos lehet. Az olyan kihallgatás, amelynek nincs információhozama (bármirol szóljon is az információ), kudarcnak minosül. Annál indokoltabb tehát a foglyok szólásra bírása. Megpuhítani, lestresszelni - ezek a szokásos eufemizmusok jelölik azokat a vadállatias módszereket, amelyek a "terroristagyanús" személyeket orzo amerikai börtönökben járványszeruen elterjedtek. Sajnálatos módon, úgy rémlik, nem kevés egyén túlságosan "lestresszelodött", és meghalt.
A képek nem fognak eltávozni tolünk. Már csak ilyen ez a mi digitális világunk. Sot, könnyen lehet, hogy szükség volt rájuk, máskülönben az amerikai vezetok nem ismerték volna el, hogy itt valamiféle problémát meg kell oldaniuk. Elvégre már több mint egy éve ismeretes a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának jelentése, rég olvasható számos újságírói tudósítás és humanitárius szervezetektol származó nyilatkozat az embertelen büntetésekrol, amelyekkel az "orizeteseket" és a "terroristagyanús" személyeket sújtják az amerikai fegyveres erok által muködtetett börtönökben. Kétséges, hogy Mr. Bush, Mr. Cheney, Ms. Rice vagy Mr. Rumsfeld elolvasott volna akár csak egyetlen ilyen jelentést. Úgy látszik, a fotók kellettek hozzá, hogy felfigyeljenek a tényekre, miután kiderült, hogy a képeket már nem lehet eltitkolni; a fotók tették mindezt "valóságossá" az elnök és társai számára. Eladdig csak szavak hangzottak el, azokat pedig könnyebb elleplezni a végtelen digitális önreprodukció és önterjesztés világában - és könnyebb elfelejteni.
Így hát a képek továbbra is "bombáznak" bennünket - bizonyára így érzi sok amerikai. Megszokják-e majd ezt a látványt az emberek? Amerikában sokan máris azt mondják, hogy "eleget" láttak. Nem így a világ más részein. Végtelen háború: a fotók végtelen özöne. Vajon az amerikai napilap-, magazin- és híradószerkesztok megtárgyalják-e majd egymás közt, miként cselekedjenek: rossz ízlésre vallana, vagy nyílt politizálásnak számítana-e, ha még többet mutatnának belolük, vagy vágatlanul mutatnák meg oket? (A legismertebb képek némelyike körbenyíratlan formában másfajta és nemegyszer még riasztóbb módon tárja elénk az Abu Ghraib-i kegyetlenkedéseket.) "Politizáláson" a Bush-kormányzat végtelen háborújának bírálata értendo. Mert afelol nem lehet kétség, hogy a fényképek csorbítják - mint Mr. Rumsfeld kijelentette szenátusi meghallgatásán - "a fegyveres erokben szolgáló, tiszteletet érdemlo férfiak és nok" jó hírnevét, akik pedig "bátran és felelosen és professzionálisan védelmezik szabadságjogainkat szerte a földgolyón". A Bush-kormányzat legfoképpen emiatt - a jó hírünket sérto, a rólunk alkotott képet csorbító, birodalmi hatalmunk sikerét akadályozó presztízsveszteség miatt - sajnálkozik. Hogy "szabadságjogaink" védelme - és itt Rumsfeld csupán a Föld lakossága öt százalékának, az amerikaiaknak a szabadságáról beszél - miért követeli meg immár, hogy a kormányzat amerikai katonákat állomásoztasson bármelyik országban, ahol jónak látja ("szerte a földgolyón"), nos, arról a kérdésrol nemigen cserélnek eszmét választott tisztségviseloink. Amerika a potenciális vagy jövobeli terror áldozatának látja magát. Amerika csak védekezik a rejtozködo, kifürkészhetetlen ellenséggel szemben.
A visszahatás máris megkezdodött. Az amerikaiakat óva intik, nehogy az önbírálat orgiájába süppedjenek. A képek folyamatos közzétételét sok amerikai máris úgy fogja fel, mint célzást arra, hogy nincs jogunk az önvédelemhez. Mégiscsak ok (a terroristák, a fanatikusok) kezdték. Õk - Oszama bin Laden?, Szaddám Huszein?, van valami különbség? - támadtak ránk elsoként. James Inhoffe oklahomai republikánus szenátor, a Fegyveres Erok Bizottságának tagja megvallotta, hogy bizonyos abban: nem o az egyetlen a bizottságban, akit nem annyira a fotók, hanem inkább a fotók miatti "felháborodás háborít fel". "Ezek a foglyok - magyarázta Inhoffe szenátor -, ugye, nem közlekedési vétségért vannak benn. Ha az 1-A vagy az 1-B cellasoron ülnek, akkor ezek gyilkosok, ezek terroristák, ezek felkelok. Sokuk kezéhez valószínuleg amerikai vér tapad, a mi fejünk pedig amiatt fáj, hogy hogyan bánnak ezekkel az alakokkal." A hiba "a médiában" keresendo - illetve "a liberális médiában", ahogy rendre nevezik - amely világszerte kiprovokálja, és a jövoben is szítani fogja az amerikaiakkal szembeni eroszakot. "Õk" bosszút állnak majd "rajtunk". Még több amerikai fog meghalni. Ezek miatt a fotók miatt. És a fotók újabb fotókat szülnek, így válaszolnak majd "ok" "nekünk".
Súlyos hiba lenne hagyni, hogy az amerikai katonai és polgári hatóságok magatartásának, a kínzásra való felhatalmazásnak a leleplezése a képek háborújáról - és a képek elleni háborúról - szóló történetté váljék. Nem a fotó a lényeg, hanem az a történés, amit a fotó leleplez; mindaz, ami a Bush-kormányzat legmagasabb szintjéig föléro parancshierarchia utasítására és annak cinkosságával történik. Ám a distinkció - fénykép és valóság, politika és spin között - könnyen elillanhat. A kormányzat éppen ebben reménykedik.
"Ennél sokkal több fénykép és videó létezik - ismerte el Mr. Rumsfeld a szenátusi bizottság elott. - Ha ezeket a nyilvánosság elé bocsátják, az egyértelmuen ront a helyzeten." Ront bizony - vélhetoen a kormányzatnak és programjainak, de nem a kínzások tényleges és potenciális áldozatainak a helyzetén. A média majd cenzúrázza önmagát, ahogy szokta. De amint Mr. Rumsfeld is elismerte, nehéz lenne cenzúrának alávetni a más földrészen állomásozó katonákat, akik nem leveleket írnak haza, mint hajdanán, amikor a katonai cenzorok tussal áthúzhatták az elfogadhatatlan sorokat, hanem turisták módjára viselkednek. Mr. Rumsfeld szavaival: "szaladgálnak a digitális kameráikkal, és felveszik ezeket a képtelen fotókat, és aztán a törvényt megszegve továbbadják oket, meglepetésünkre, a médiának", A kormányzat több fronton próbál gátat vetni a fotográfiák özönének. Logikája most jogi irányba fordult: a fényképeket titkosítják mint leendo bunperek "bizonyítékait", olyan perekéit, amelyeknek kimenetelét befolyásolhatná a képek nyilvánosságra hozása. Mindig akad majd, aki eloáll azzal az érvvel, hogy nem ajánlatos közzétenni az újabb képeket, amelyeken a jelentések szerint a foglyok elleni eroszak és a szexuális megaláztatás iszonyú példái láthatók. A szenátusi Fegyveres Erok Bizottságának republikánus elnöke, a virginiai John Warner, miután más törvényhozókkal együtt megtekintette a május 12-iki elborzasztó diavetítést, kijelentette, hogy "nagyon eros" meggyozodése, miszerint az újabb fotográfiákat "nem szabad nyilvánosságra hozni. Úgy vélem, ez veszélyeztethetné a fegyveres erokben szolgáló, nagy kockázatot vállaló férfiakat és noket."
Bizonyos azonban, hogy a fotók hozzáférhetoségét nem ezért akarják majd korlátozni, hanem foként annak az igyekezetnek a jegyében, hogy megvédjék a Bush-kormányzatot és eltussolják az amerikaiak iraki önkényeskedését - hogy egyenloségjelet húzzanak a fényképek miatti "felháborodás" és az amerikai katonai hatalom, valamint az általa jelenleg szolgált célok gyengítésére irányuló, feltételezett kampány között. Ahogy sokan a háború közvetett kritikájának tekintették, hogy a televízióban fényképeket mutattak az Irak inváziója és megszállása közben meghalt katonákról, úgy mindinkább hazafiatlannak tartják majd az új fényképek terjesztését és ezáltal Amerika hírnevének - azaz a róla alkotott képnek - a beszennyezését.
Elvégre háborút vívunk. Végtelen háborút. És a háború: pokol. "Nem érdekel, mit mondanak a nemzetközi jogászok, valakinek elkapjuk a seggét." (George W. Bush, 2001. szeptember 11.) Figyelj, mi csak élvezkedünk. Nos, digitális tükörpalotánkban a képek nem fognak eltunni. Igen, úgy rémlik, egyetlen kép fölér ezer szóval. És még ha úgy döntenek is vezetoink, hogy rájuk se néznek, ezrével teremnek majd az újabb fotók és videók. Megállíthatatlanul.

Fordította Vitai Gergely
(Copyright: The New York Times, május 22.)